Az erdőszélen ha jársz,
még simogatja a nap a tájat,
de már ereje gyenge, bágyadt.
Messze szállt a nyár,
nyomában hűvös szellő jár.
Elhallgatott minden madár.

Hallgatnak a fák is.
Hullajtják megmaradt levelük, hallani mikor águkról elindul,
s földet ér egy-egy levél.
Az erdőn átszalad a hideget hozó északi szél.

Sodorja maga előtt az őszi avart.
A fák könnye mindent betakart.
Zörög a sok levél, a szél így beszél.
Minden állat érzi, lassan itt a tél.

Eljönnek az első fagyok, mikor éjszaka az égen sok csillag ragyog,

s a hajnalok jégvirággal rajzolják tele az ablakot.
Bele borzong a táj is.
Zúzmara ruhát öltenek reggelre a fák is.
Alig látni az erdőt a ködtől, minden nyirkos, hideg.
Az egész látvány gyönyörű, de mégis, rideg.
Savanyú falevél illata tör fel az avarból az elmúlással.
Tova szállunk, vadlibák halkan beszélik felhők felett egymással.

Simogatná a nap a tájat,
melengetné még a fákat.
De már nem tudja, eléje vastag hófelhő gyűlt, s dermesztően fúj a szél.
Néha egy ág reccsen a sűrűben, ahogy nehéz lépteivel megérkezik a tél.

Lassan hó szitál a fákra, egy ideje hervadás ült a tájra.
Hideg sötét napok jönnek,
minden elcsendesült.
Csak a szél susogja fülembe halkan.
A táj álomba merült, most már ne zavarjam.