Vadetetés: több trófea, több TBC

Az erdei patások etetése kiváló eszköz a vadászat népszerűsítésére, és növeli az elejthető állatok számát is, miközben segít elfedni a vadászat sötét oldalát. Sajnos ideális terepet nyújt a TBC és más fertőző betegségek átadására is.

Európai példák sora bizonyítja, hogy ahol intenzív etetés és magas vadlétszám párosul, ott a tuberkulózis elterjedhet a vadon élő állatok között, veszélyeztetve a háziállatokat és az embert is.

Tuberkulózis a vadon élő állatokban

A tuberkulózis (TBC) egy súlyos fertőző betegség, melyet a Mycobacterium nemzetségbe tartozó baktériumok okoznak. Az egyik formája a szarvasmarha-eredetű tuberkulózis (bovine TB, bTB), amit leggyakrabban a Mycobacterium bovis idéz elő. Bár főként szarvasmarhákban fordul elő, sok más emlőst – köztük vadon élő patásokat és embert is – megfertőzhet. A bTB zoonózis, vagyis állatról emberre is terjedhet, és veszélyt jelent a haszonállatokra is.

Európában a háziállatok körében a TBC-t nagyrészt visszaszorították, de egyes régiókban a vadon élő állatok fertőzöttsége miatt fennáll a visszafertőződés veszélye. Különösen az erdei patások – például szarvasfélék, muflon, vaddisznó – lehetnek a kórokozó rezervoárjai. Egyes térségekben a fertőzés elszigetelten, máshol tartósan jelen van a vadpopulációban. És ebben kulcsszerepet játszik az indokolatlan vadetetés.

A TBC terjedésének módjai vadon élő patásokban

A tuberkulózis terjedése vadon élő állatok között hasonló mechanizmusok szerint történik, mint háziállatoknál. A baktérium leggyakrabban cseppfertőzéssel vagy nyállal [2] terjed, amikor egy fertőzött és egy fogékony állat szoros kontaktusba kerül egymással. A fertőzött állatok köhögése, tüsszentése során a levegőbe jutó baktériumokat belélegezhetik a közelben lévők, így alakul ki a légúti fertőzés. Emellett a kórokozó átvihető táplálékkal is: ha az egyik állat által megrágott, nyálával szennyezett takarmányt egy másik állat elfogyasztja, a baktérium bejuthat annak szervezetébe. Közös itatóhelyeknél vagy dagonyázóhelyeken hasonló a helyzet: a víz vagy sár is szennyeződhet köpetettel, nyállal. Ezért a közvetett érintkezés (például fertőzött váladékkal szennyezett takarmány vagy víz útján) komoly szerepet játszhat a TBC terjedésében a vadon élő patások között.

A tuberkulózis lappangási ideje hosszú, a fertőzött állatok gyakran tünetmentesen hordozzák a kórokozót kezdetben. Idővel azonban a nyirokcsomókban és tüdőben gümős gócok (tuberkulózus léziók) alakulhatnak ki, amelyekből a baktérium ürül a külvilágba. A vadon élő patások esetében a fertőzést leggyakrabban elejtett vagy elhullott egyedek boncolásakor, illetve laboratóriumi vizsgálatakor diagnosztizálják. A tünetes (előrehaladott) egyedek gyengék, légzési nehézségekkel küzdhetnek, és könnyebben válnak ragadozók prédájává vagy hullanak el természetes módon. Ezek az egyedek különösen fertőzőek lehetnek a környezetükre, mivel több baktériumot ürítenek.

Vadetető vagy járványgócpont?

Vadetetésnek nevezzük azt a gyakorlatot, amikor az emberek szándékosan takarmányt helyeznek ki a vadon élő állatok számára. Európa-szerte több okból is etetik a vadakat. Nyilvánvaló, hogy az egyik kiemelt ok pénzügyi jellegű, hogy növeljék az állatok létszámát, így a bevételt. A másik nyilvánvaló ok, hogy ezzel pozitív színben tüntessék fel a tevékenységüket (akár saját maguk számára is), elterelve a figyelmet az állatok etikátlan megöléséről. A szándék nemes lehet, de arról kevés szó esik, hogy a vadetetésnek komoly járványügyi kockázatai vannak. A kihelyezett eleség ugyanis mesterségesen odavonzza az állatokat, ezért természetellenesen nagy sűrűségben gyűlnek össze és táplálkoznak egy helyen. Ennek több következménye is van a betegségek, így a TBC terjedése szempontjából:

Gyakoribb és szorosabb érintkezés: Az etetőhelyeken a vadak egymás közvetlen közelében esznek. Így könnyebben adják át egymásnak a kórokozókat cseppfertőzéssel (pl. orrváladék, tüsszentés) és testi kontaktussal. Normális körülmények között az erdőben a vadak szétszóródva keresnek táplálékot, ezért kevesebb az esélye annak, hogy egy fertőző egyed közvetlenül több társának átadja a TBC-t. Az etetés megtöri ezt a természetes területi szeparációt, és összesűríti a populációt.
Szennyezett takarmány: A közös etetés során az állatok ugyanazt az eleséget fogyasztják. Az etetőbe kitett takarmány vagy sózó, itató edény felületén felhalmozódhat a nyál, orrváladék. Ha egy fertőzött vad (például TBC-s vaddisznó) beleharap a takarmányba vagy beleiszik a vízbe, a baktériumok rákerülhetnek az élelemre. A mögötte következő egészséges egyed már egy baktériumokkal szennyezett falatot vesz a szájába, így fertőződhet meg. A Michigan államban (USA) végzett kutatások igazolták [2, 3], hogy az ilyen nyállal szennyezett takarmány a szarvasok és szarvasmarhák közötti TBC-átvitel egyik fő módja.
„Biológiai porlasztó” hatás: A közös etetőhelyeken felvert por és a sok állat mozgolódása révén a környezetbe kerülő baktériumok is terjedhetnek. Az amerikai tapasztalatok alapján a mesterséges etetés körülményei kedveznek annak, hogy a TBC baktériumait az állatok belélegezzék vagy lenyeljék. Egyszerűen fogalmazva, a tömeges etetés egy járványügyi gócpontot hozhat létre, ahol a betegség „összeérhet” és megerősödhet a vadpopulációban.

Nem véletlen, hogy ahol a vadetetés intenzív, ott gyakran magasabb a TBC előfordulása a vadon élő patásokban. Az intenzív vadgazdálkodást folytató területeken – például egyes spanyolországi nagyvadaskertekben – az etetés, a kerítés (a vadak bezárása kisebb területre) és a vadak telepítése mind hozzájárulhat a TBC fennmaradásához a populációban. Ilyen körülmények között a kórokozó könnyebben cirkulál a vadak között, mivel folyamatosan van elegendő új fogékony egyed, amelyet megfertőzhet. Az élelmiszerért való tolongás és a dominanciaharcok során gyakran előforduló harapások, nyálcserék szintén növelik a terjedés valószínűségét.

Európai példák: a tuberkulózis előfordulása és a vadetetés hatása

Európában több országban is vizsgálták a vadon élő patások tuberkulózis-fertőzöttségét, és ennek kapcsán a vadetetés szerepét. Íme néhány jellegzetes példa és tanulság:

Spanyolország (Dél- és Közép-Spanyolország): Spanyolország bizonyos vidékei hírhedtek arról, hogy a TBC endemikus a vadon élő állatokban. Különösen a nagyvadgazdaságokkal tarkított területeken (ahol a szarvasokat és vaddisznókat vadászati céllal kerítések között tartják, etetik és szaporítják) igen magas fertőzési arányokat dokumentáltak. Egy 2006-os spanyol tanulmány szerint [4] a vizsgált populációk 84%-ában mutattak ki tuberkulózisra utaló elváltozásokat (gümős léziókat) a vaddisznókban és szarvasokban. A legfertőzöttebb területeken a vaddisznók mind fertőzöttek voltak, míg a gímszarvasoknál is előfordult, hogy az állatok fele fertőzöttnek bizonyult. Átlagosan a vaddisznók ~42%-a, a gímszarvasok ~14%-a hordozott TBC-t ezekben a gócpontokban. Ezek a rendkívüli arányok szorosan összefüggtek a vadgazdálkodási gyakorlattal: a nagy sűrűségben tartott, rendszeresen etetett állatok között a kórokozó könnyebben fennmarad és terjed. Spanyol kutatók kimutatták, hogy ahol a vaddisznókat sok helyen és rendszeresen etetőhelyekre csalogatják, ott a gímszarvasok TBC-fertőzöttsége is magasabb – valószínűleg azért, mert a két faj érintkezik a közös etetőkön, és a vaddisznó mint “karbantartó gazda” terjeszti a kórt a szarvasok felé. Spanyolországban a TBC nemcsak a vadon élő patásokra korlátozódik: a fertőzött vaddisznók és szarvasok a szarvasmarhákra visszafertőzést okozhatnak, emiatt nagy hangsúlyt fektetnek a vadon élő állatok és a haszonállatok érintkezésének minimalizálására.
Franciaország (Côte d’Or megye): Franciaország hivatalosan TBC-mentesnek számít [5, 6] a szarvasmarhák tekintetében, de a 2000-es évek elején az ország egyes területein vadon élő állatokban ütötte fel fejét a betegség. A kelet-franciaországi Côte d’Or megyében 2001-től kezdődően több, vadászok által elejtett vaddisznóban és gímszarvasban igazolták a Mycobacterium bovis fertőzést. A vizsgálatok szerint a fiatal szarvasok ~11–14%-a, a felnőtt szarvasoknak pedig akár ~30%-a is fertőzött volt a járvány csúcsán, ami jelzi, hogy komoly vadon élő fertőzési góc alakult ki. Ennek a hátterében részben az állt, hogy a térségben a vadetetés addig bevett gyakorlat volt. A francia hatóságok a fertőzés megfékezése érdekében szigorú intézkedéseket vezettek be: 2011-től teljesen betiltották a vadetetést a fertőzött területen. A tiltás előtt számos etetőhely létezett, ahol főként kukoricát szórtak ki a vadaknak, így a helyi szarvasok és vaddisznók hozzászoktak, hogy ott csoportosuljanak táplálkozás céljából. A betiltás után kameracsapdás megfigyelésekkel követték nyomon a vadak viselkedését, és eredményeik alátámasztották, hogy az etetőhelyek a fajok közötti érintkezések gócpontjai voltak (például gyakori interakciókat figyeltek meg vaddisznó és szarvas között a korábban etetett helyeken). A szakemberek javaslata egyértelmű volt: az etetési tilalmat fenn kell tartani, mert ez kulcsfontosságú a TBC visszaszorításában, továbbá javasolták az itató- és dagonyázóhelyek kezelését is a fertőzés terjedésének korlátozására. A francia példa jól mutatja, hogy egy addig TBC-mentesnek hitt országban is megjelenhet a betegség a vadon élő állatokban, ha a körülmények kedvezőek (magas vadlétszám, sűrű érintkezés, etetés). Ugyanakkor azt is demonstrálja, hogy határozott vadgazdálkodási beavatkozásokkal – mint amilyen az etetés betiltása – csökkenthető a terjedés kockázata.
Közép- és Kelet-Európa: Azokon a területeken, ahol a szarvasmarhák körében sikeres volt a TBC felszámolása, a vadon élő patások között is többnyire alacsony a fertőzöttség. Például egy átfogó közép-európai felmérés során Csehországban csupán egyetlen vadon élő gímszarvasban, míg Szlovákiában, Horvátországban és Magyarországon csak szórványos esetekben, néhány vaddisznóban mutatták ki a TBC kórokozóját. Ezekben az országokban a vadetetés hagyománya változó: Magyarországon és Szlovákiában a téli időszakban szoktak szóródni takarmányt a vadaknak, de mivel a TBC jelenléte minimális, eddig nem jelentett akut problémát. Ugyanakkor a szakemberek óvatosságra intenek: a fertőzés behurcolása (például szomszédos országból fertőzött vad betévedése vagy illegális állattelepítés révén) bármikor megtörténhet, és az etetési helyeken kialakuló szoros kontaktus miatt a betegség gyorsan elterjedhet a korábban tiszta állományban. Ennek megelőzésére némely országban már most is korlátozzák vagy szigorúan szabályozzák a nagyvadak etetését a TBC szempontjából kockázatos térségekben.
Másodlagos áldozatok a borzok: a vizsgálatok szerint a vadetetők leggyakoribb vendégei a borzok, akik szintén terjesztői a TBC-nek, és gyakori vendégek az állattartó telepeken is, így képesek a betegség közvetítésére a vadon élő patások és a fogságban élő szarvasmarhák között. Ezért Nagy-Britanniában pl. évente 10 ezrével irtják a borzokat, annak ellenére, hogy a kutatások szerint nincs kizárólagos szerepük a szarvasmarhák megfertőzésében. A tömeges és erkölcsileg igazolhatatlan legyilkolásuknak csak rövid távon van hatása és a probléma vakcinázással is kezelhető lenne. A borzok fertőzöttsége a vadetetés leállításával is csökkenthető lenne, így a közvetítő szerepük is csökkenne, és talán nem lenne szükség az irtásukra.

Vadgazdálkodási gyakorlatok és megelőzés

A fenti példák alapján világosan látszik, hogy a vadon élő állatok tuberkulózisának terjedését vadgazdálkodási eszközökkel befolyásolhatjuk. Néhány fontos megelőző intézkedés és jó gyakorlat:

Vadetetés korlátozása vagy mellőzése: A legkézenfekvőbb lépés a sűrű kontaktusok csökkentésére, ha elhagyjuk a rendszeres vadetetést, különösen a fertőzött vagy magas kockázatú területeken. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az etetés betiltása hatékonyan mérsékelheti a TBC előfordulását a vadon élő állatok körében. Michiganben (USA) például, ahol a fehérfarkú szarvasok közt régóta küzdenek a TBC-vel, az etetési tilalom jelentősen visszaszorította a fertőzések számát. Európában is több helyen – mint láttuk, Franciaországban – éltek már ezzel az eszközzel. Ha mindenképp szükséges etetni (pl. kemény télben), érdemes szétszórtan, kis adagokban kihelyezni az eleséget nagy területen, hogy ne egy pontra koncentrálódjon sok állat. Kerülni kell a nagy közös etetőedényeket; helyette jobb, ha a takarmány szétszórva, természetes módon elosztva érhető el. Így csökkenthető, hogy az állatok egymás nyálával szennyezett élelmet fogyasszanak.
Itató- és dagonyázóhelyek kezelése: A természetes vagy mesterséges itatóhelyek ugyancsak találkozópontok, ahol a TBC terjedhet. Az állóvizekben a baktérium viszonylag hosszabb ideig életképes maradhat. Éppen ezért a vízforrások karbantartása (pl. fertőtlenítése, vízcseréje) és a vadak hozzáférésének szabályozása indokolt lehet fertőzött területeken. Szükség esetén akár itatóhelyek ideiglenes lezárása vagy átalakítása is szóba jöhet, hogy kevesebb állat használja egyszerre.
Monitoring és vakcinázás: Lényeges a folyamatos megfigyelés. Az állategészségügyi hatóságok és vadbiológusok számos országban rendszeresen vizsgálják a kilőtt vagy elhullott vadakat TBC-re. Ilyen vadászati mintavételezés révén korán felismerhető, ha egy új területen felüti fejét a betegség, és még idejében meg lehet tenni a szükséges lépéseket. Kísérleti jelleggel folyamatban vannak vakcinázási programok is: Spanyolországban például próbálkoztak BCG-oltóanyagot tartalmazó csalétekkel immunizálni a vaddisznókat, míg máshol a szarvasmarhák vakcinázását fontolgatják. Jelenleg azonban egyik európai országban sem alkalmaznak rutinszerűen vakcinát vadon élő patások TBC-je ellen – a megelőzés fő eszközei továbbra is a fenti intézkedések.
Az erdei patások létszámának csökkentése etikus módszerekkel, mint a fogamzásgátló vakcina, segíthet csökkenteni a betegségek terjedését. A mai modern módszereket használva a vadászatra valószínűleg nem lenne szükség a vadon élő állatok létszámának mesterséges csökkentéséhez és szinten tartásához. Az elmúlt évtizedekben rengeteg kísérletet és kutatást végeztek a témában, amelynek eredményeképpen számos hatékony szer került a piacra, amelyekkel biztonságosan és vadászat nélkül lehet az erdei patások létszámát csökkenteni.

A vadetetés további veszélyei

A vadetetésnek több veszélye is van, mind a vadállományra, mind az emberre nézve:

Fokozott vadkár: A vadállomány megnövekedhet a koncentrált etetés miatt, ami növeli a mezőgazdasági területeken és erdőkben okozott károk kockázatát.
Veszélyes vadhús fogyasztása: Ha a vadhús eredete és feldolgozása nem ellenőrzött, akkor az fogyasztása veszélyes lehet, mivel a vadak betegségeket hordozhatnak.
Balesetveszély: A vadak az etetőhelyekről az utak és települések felé tévedhetnek, ami közlekedési baleseteket okozhat.
Költséghatékonyság kérdése: Az etetés nem mindig hatékony, és a vadkár megelőzése érdekében végzett etetés nem feltétlenül éri meg a ráfordított költségeket.

A vadetetés tehát nemcsak a vadak számára jelenthet kockázatot, hanem az emberi egészségre és a gazdálkodókra is komoly veszélyt jelenthet.

Irodalmi hivatkozások:

Kelly Straka – Michigan DNR: “Bovine TB is caused by the bacterium Mycobacterium bovis (M. bovis), which is part of the Mycobacterium tuberculosis complex.”
Michigan DNR összefoglaló: “Bovine TB is spread primarily through the exchange of respiratory secretions and saliva... In addition, food items contaminated with the saliva of an infected animal can transmit bTB to uninfected animals when they eat the contaminated feed.”
Alabama Wildlife Federation jelentés: “The unnatural circumstances of supplemental feeding promote inhalation of bovine TB bacteria or consumption of feed contaminated with the bacteria from animals coughing and exhaling.”
Vicente és mtsai (2006), Vet. Res.: “In the core area, the prevalence ranged up to 100% in local populations of wild boar ... and up to 50% in red deer... (mean estate prevalence 42.5% and 13.7% resp.)”
Payne és mtsai (2017), Front. Vet. Sci.: “Baited places were chosen among places usually baited before the ban occurring in 2011... thus local wildlife populations were accustomed to feed on these places.”
Payne et al. (2017) javaslat: “Baiting ban should be carried on and management of waterholes should be considered as tool to limit the spread of bTB in wildlife... The latter measure had proven to be efficient in reducing bTB prevalence in white-tailed deer in Michigan.”
Kokociński et al. (2013): “...bovis was detected only in one red deer living in the wild in the Czech Republic and in three, one, and one wild boar in Slovakia, Croatia, and Hungary, respec-.”
Soriguer et al. (1998) idézi Barasona et al.: “In Spain, over 10,000 wild deer are captured and translocated yearly...”
Miller et al. (2017), Front. Vet. Sci.: “In this study, we define supplemental food in two ways: (1) Baiting—the autumnal use of food to attract deer... and (2) Feeding—placement of food for deer during winter.”