A gesztenye már a történelm előtti időkben elterjedt a kontinensen. A görögök is kedvelték és a rómaiak egyik fontos tápláléka volt. Úgy gondolták, hogy az ember számára ott vannak meg az optimális feltételek, ahol megél a gesztenye, ezért az egész Római Birodalom területén szakadatlanul telepítették.
Őstörténet
A gesztenye feltételezett őse a kréta földtörténeti korban élt Dryophyllum. Az első fosszilis lelete 85 millió éves [8]. Ebben a korszakban Észak-Amerika és Eurázsia összefüggő kontinenst alkotott. Ennek az őskontinensnek az akkor még jóval melegebb éghajlatú északi-sarki területeiről a gesztenye őse fokozatosan dél felé húzódott, ahogy a Föld éghajlata az évmilliók során hűvösebbé vált. Közben a kontinesek szétváltak és a földrészek gesztenyepopulációi elszigetelődtek egymástól: megkezdődött a ma ismert fajok kialakulása.
Összefüggő Észak-Amerika és Eurázsia a kréta korban, 65 millió éve.
A negyedkorban, az utolsó jégkorszak idején a gesztenye még délebbre szorult: Európában a Földközi-tenger vidékére, Észak-Amerikában a Mexikói-öböl vidékére [8]. A korábbi összefüggő elterjedési területek a változatos földrajzi viszonyok miatt újabb elszigetelt részekre bomlottak. A későbbi felmelegedés hatására ezek a területek is beszűkültek, ahogy a gesztenye visszahúzódott a számára kedvezőbb, hűvösebb hegyvidékekre [6].
A Dryophyllum megkövült levele a mai gesztenyefajokéra emlékeztet.
Észak-Amerika keleti részén a gesztenye domináns fafajjá vált, elterjedésének középpontja az Appalache-hegység volt, ahol a fő erdőalkotó fa volt. A Smoky Moutains-hegység hűvös, párás és mérsékelt klímájú esőerdeiben a gesztenyefák meghaladták a 30 méteres magasságot és a 11 méteres törzskerületet. Ezeken a területeken a gesztenyeerdők elképesztő mennyiségű termése jelentette az elsődleges élelemforrást a vadvilág számára: a medvék, szarvasok, mókusok, pulykák és vándorgalambok kulcsfontosságú élelemforrása volt [8].
Az amerikai gesztenye természetes elterjedési területe. Forrás: Wikimedia.
A Kárpát-medencében még a miocén korszakból (i.e. 23 - 5 millió év) találtak megkövült gesztenyefaj maradványokat. Hazánkban Erdőbénye megkövült flórájából, a felső miocénből származó gesztenyefajt írtak le. A jégkorszakban azonban teljesen kihalt a gesztenye a Kárpát-medencéből.
Ókor
A szelídgesztenye (Castanea sativa) eredeti Eurázsiai élőhelyei a tudatos termesztése előtt a földtani mintákban talált pollenmaradványok szerint valószínűsíthetően 6 fő régióban találatók: a Fekete-tenger déli partvidéke, Közép-Itália, Északkelet-Itália, Észak-Ibéria, Balkán-félsziget és Északnyugat-Szíria. Vitatott kérdés, hogy a történelem előtti időkben ismerték-e a gesztenyét Európában. Egyes adatok szerint a Pireneusi-félszigeten már a bronzkor hajnalán hasznosították a gesztenyét. A települések környékén gesztenye gyümölcsöket, máshol cölöpépítményekben gesztenye farost maradványokat találtak [6].
A Svájci Szövetségi Kutatóintézet munkatársa, Dr. Marco Conadera és társai által végzett átfogó kutatás [2] már a kőkorszak végéről származó, Kr.e. 6600 körüli, Szíria észak-nyugati, területén gyűjtött mintákban találtak a gesztenye stabil megtelepedésére utaló nyomokat, de ez inkább azzal magyarázható, hogy az olíva-, búza- és árpatermesztés miatti hatalmas erdőirtásokon a gesztenye képes volt spontán teret hódítani.
A szelídgesztenye (Castanea Sativa) eredeti eurázsiai élőhelyei Conedera kutatásai alapján a Kr. e. 7000 előtti időkben.
Conadera kutatásai alapján a legkorábbi közvetett bizonyítékok, amelyek egyértelműen a gesztenye termesztésére utalnak, a középső bronzkorra, Kr.e. 2100-1900 körülre tehetők és a gesztenye-pollenkoncentráció rohamos emelkedését mutatják Kis-Ázsiában és környékén, illetve 200 évvel később Közép-Itáliában. A Kréta szigetén élt minószi civilizáció éppen ebben a korban, Kr. e. 2000 körül érte el aranykorát. A növéntermesztési ismereteiket Anatóliából érkező népektől tanulták, tengeri kereskedelmük pedig a Földközi-tenger partvidékének nagy részét behálózta, ezért elképzelhető, hogy a gesztenyetermesztés ismerete először a minósziak közvetítésével jutott el Kis-Ázsiából Itáliába a többi mediterrán haszonnövény termesztésével együtt, mint pl. az olíva, amelyet szintén ez idő tájt kezdtek telepíteni szerte a Földközi-tenger vidékén. Tovább árnyalják a képet a genetikai vizsgálatok, amelyek kimutatták, hogy a Kis-Ázsia nyugati részén található gesztenye populációk közelebbi rokonságban állnak az itáliai gesztenye populációkkal mint Kis-Ázsia keleti vidékén élőkkel.
Kr. e. 1820 szelídgesztenye (Castanea sativa) pollenadatai Conedera kutatása alapján: a Kárpát-medencében ebben az időszakban még nem mutatható ki pollen.
Az etimológia kutatások alapján szintén az a legvalószínűbb, hogy a gesztenyetermesztés a Kaukázusból ered, ami összhangban van Condera pollenadatokra épülő eredményeivel. Az örmény nyelvben a "kaskani" gesztenyefát, a "kask" pedig gesztenyetermést jelent, ebből származhat a görög "Kaskanaikon Karyon" (kastaniai dió) elnevezés, amiből később a dió szó elhagyásával a "Kaskanion" vagy "Kaskanon". A pontusi Kastana helységnév szintén a gesztenyetermesztés kis-ázsiai eredetére utal, de valószínű, hogy a helységnevet nevezték el a gesztenyéről, mivel a környék jó gesztenyetermő vidék volt [6].
A jégkorszakot követően az amerikai gesztenye (Castanea dentata) a Bering-szoroson át érkező és Észak-amerika keleti részén letelepedő őslakók egyik fő őszi élelemforrásává vált. Magas szénhidrát tartalma és hosszú eltarthatósága miatt segített nekik átvészelni a telet. Az archeológiai ásatások gesztenyemaradványokat tártak fel Észak-amerika keleti vidékein. Észak-amerika egy másik, kevésbé jelentős gesztenyefaja az apró szemű, kis növésű chinquapin (Chrysolepis chrysophylla), ez azonban lasabb növekedése, kis termete és kis terméshozama miatt nem töltött be jelentős szerepet.
A Görög Birodalom kora
A különböző tudományterületek egybehangzó eredményei alapján a gesztenyetermesztés első felvirágzása a görögöknek köszönhető, akik sok más kultúrnövénnyel együtt (mint a szőlő és az olíva) aktívan terjesztették a meghódított területeken szerte a Földközi-tenger vidékén. A gesztenye fáját építkezéshez, termését élelemforrásként hasznosították, és megkezdték a gesztenye nemesítését. De ennek ellenére a gesztenye a görögöknél nem játszott központi szerepet [2].
A pollenadatok és a görög irodalom szerint a Görög Birodalom idején a gesztenye jelen volt az összes görög hegyvidéken. Számtalan különböző nevük volt a gesztenyére: kastaniai dió elnevezés különböző változatai, széles dió, éviai dió, Zeusz makkja, szardiszi dió, caristusi dió, sinopei dió, pontuszi dió, lopima, mota, leukene, malaka, gymnolope. Ebből arra lehet kövezkeztetni, hogy görögök körében nagy népszerűségnek örvendett. Arra nincs közvetlen bizonyíték, hogy az elnevezések különböző nemesített gesztenyefajtákat jelöltek, de egy görög író megemlíti, hogy a gesztenye nemesített változatát nevezték Zeusz makkjának [2].
A Földközi-tenger keleti és nyugati része közötti kereskedelemre a mükénéi civilizáció megjelnésétől, Kr. e. 1600-tól kezdve vannak régészeti bizonyítékok. Az Itáliai-félszigeten a legkorábbi gesztenyével kapcsolatos régészeti leletek gesztenye faszén maradványok közelítőleg Kr. e. 850-ből, Regio Emilia környékéről, amely egybe esik a görög gyarmatosítás első hullámával, melynek során a görögök meghódították Dél-Itáliát és Szicíliát. Ugyanebben az időszakban Szicíliában és Dél-Itáliában megnövekedett a gesztenye pollenkoncentráció is, továbbá a görög szerzők is bőséges gesztenyetermő vidékként említik ezeket a területeket. Ebben a korszakban ültették a világ legnagyobb és legidősebb ismert gesztenyefáját, ami Szicíliában, az Etna lejtőin található és ma is él. Korát 2000-4000 évre becsülik és kerülete eléri a 60 métert. A terület szintén görög gyarmat volt. Valószínű, hogy a gesztenyetermesztést a görög gyarmatosítók honosították meg Szicíliában és az Itáliai-félszigeten. A genetikai kutatások szerint a Kis-Ázsia nyugati felén található gesztenye populációk közelebbi rokonságban állnak az itáliai és francia populációkkal, mint Kis-Ázsia nyugati felén élőkkel [2].
A világ legöregebb gesztenyefája az Etna lábánál: rajz 1872-ből, festmény 1777-ből és ahogy ma látható.
A Római Birodalom kora
Az időszámításink előtti első század latin irodalmában nem található részletes leírás a gesztenyetermesztésről. Ez arra utal, hogy ebben az időszakban inkább önellátó gazdálkodás folyt, nagy léptékű mezőgazdasági termelés nem volt. Virgílius, aki i.e. az első században élt, azt írja, hogy a gesztenyefajtákat szelekcióval nemesítették és oltották [2]. A következő évszázadokban a gesztenyetermesztési technikák lassan meghódították a római világot. Időszámításunk kezdetén már számos jó minőségű nemesített gesztenyefajta került kereskedelmi forgalomba, és ezt már régészeti leletek is alátámasztják [2]. A gesztenye oltásának és szaporításának tudását szerzetesek őrizték. Idősebb Plinius (I.sz. 23-79) római író és polihisztor nagy művében a Naturalis Historiában részletesen ír a gesztenyetermesztésről [8].
A gesztenye sarjakat a rómaiak sok mindenre használták.
A gesztenyetermesztés szerepe a Római Birodalomban időszámításunk kezdetén nőtt meg jelentősen, amikor felismerték a gesztenyesarjak jó minőségű és sokoldalúan felhasználható faanyagát. A visszavágott gesztenyefa rendkívüli sarjadzóképességének köszönhetően rövid idő alatt nagy mennyiségű és egyenes sarjat növeszt, amely a szőlőültetvényekben használatos oszlopok egyik fő alapanyagává vált. I. sz. 100 és 600 között a Római Birodalom teljes területén elterjedtek a gesztenyeültetvények. Az Ibériai-félszigeten a bányászatban, főként aranybányákban használták a gesztenye fáját, amely remekül tűrte a víznek való kitettséget [2].
Késő római kori mozaik a szicíliai Villa Romana del Casale-ból, amelyen gesztenyesütés látható.
A gesztenyetermesztés a rómaiak közvetítésével jutott el Spanyolországba, Franciaországba, Németországba és Angliába. Ma minden régi római településen található gesztenye, amely a római légiósoknak élelmet és faanyagot biztosított. Például az Angliában található, rómaiak által épített Hadriánusz Fala mellett is találhatók gesztenyefák [8].
Középkor és újkor
A gesztenyét a történelmi korokban főleg gesztenyeliszt előállítására használták, amely alaptáplálékul szolgált olyan helyeken ahol mást nem lehetett gazdaságosan termeszteni, a gabonát és a burgonyát helyettesítette. A Római Birodalom bukása után, a középkorban, illetve a másidik és a harmadik világháború alatt a gesztenye magas szénhidráttartalma miatt kritikus élelemforrása volt a hegyvidékeken élőknek.
Hagyományosan a gesztenye termését kézzel gyűjtötték és a gesztenyét a tüskés gubaccsal együtt halmokba rakták a hegyoldalon. A gesztenyét a gubacsokkal együtt öszvérekkel kosarakban hordták be a tanyára és az épületek északi, hűvös oldalán helyezték el, zöld gesztenyefa levelekkel betakarva, így hónapokig lehetett tárolni. Hosszabb tároláshoz a termést ki kellett szárítani, ami speciális, kétszintű épületekben történt, ahol a felső, jól szellőző szinten felhalmozott gesztenyét az alsó szinten gesztenyefával táplált tűz füstjével szárították ki. A száraz gesztenyék héját könnyen el lehetett távolítani. Felhasználás előtt a szárított gesztenyét forrásban lévő vízben rehidratálták, vagy lisztté őrölve kenyeret sütöttek belőle. A szárításkor a gesztenyében található szénhidrátok egy része cukorrá bomlik, ami különleges füstös-édes aromát eredményez.
A gesztenye a háziállat-állomány számára is fonots eleségnek számított. A tél folyamán gesztenyével is etették a sertéseket és a szarvasmarhákat, és az állatokat kihajtották a gyümölcsösökbe, hogy feltakarítsák a maradék gesztenyét. A gesztenye levele szintén tápláló élelemforrás volt, a szárított leveleket pedig télen alomnak használták. Érdemes megelmíteni, hogy a gesztenyefák alatt számos értékes, ízletes gombafaj nő, amelyek kiegészítő táplálékforrást nyújtottak, mint a szarvasgomba, az ízltes vargánya, a császárgomba, a sárga rókagomba és a galambgombafélék. Ezenkívül a gesztenye jó mézelő faj, méze karakteres ízű, viszonylag későn virágzik, ezért a méztermelők számára fontos kiegészítő mézforrás [8].
A társadalmak fejlődésével az alaptáplálékok köre jelentősen bővült, a gesztenye pedig elvesztette korábbi szerepét és alapvető élelemforrásból élvezeti cikké vált. Ennek következtében a gesztenyeliszt előállításáta használt fajtákat felváltották a maroni típusú fajták, a hagyományos, ligeterdő típusú gesztenyéseket pedig felváltották a nagyüzemi gyümölcsösök [5].
Észak-Amerika
Észak-amerikában a gesztenyének a Castanea dentata faja, az amerikai gesztenye volt elterjedt. A hódítások előtti időkben az őslakosok már ismerték az amerikai gesztenyét, hiszen a domb- és hegyvidéki erdők legjellemzőbb erdőalkotó faja volt. Az irokéz, mohegan, delaware, cseroki indiánok és más bennszülött törzsek a gesztenyefa különféle részeit használták élelemként, gyógyításra, és építőanyagként. Hogy a gesztenye mennyire fontos szerepet töltött be az indiánok életében, az is mutatja, hogy a muskoka törzs naptárában két hónapot is a gesztenyéről neveztek el: a szeptember muskoka nyelven Otvwoskuce, azaz "kis gesztenyeverés", az október pedig Otvwoskv-Rakko, azaz "nagy gesztenyeverés". Az elnevezés onnan ered, hogy póznával verték le a fán maradt gesztenyét. A nacsez indiánok az egyik téli hónapot nevezték gesztenye hónapnak [11].
Ernest Smith: Gesztenyegyűjtés. Egy seneca indián husánggal veri le a gesztenyét, míg a felesége és a fia kosárba gyűjti.
A korai felfedezők, mint például Hernando de Soto és az amerikai kolonizálók kiterjedt gesztenye őserdőket találtak. A korai beszámolók leírták, hogy ősszel a gesztenye térdig ért a fák alatt. A gesztenye rothadásnak ellenálló fáját is hasznosították, a kivágott fák gyorsan növő sajrjai egyenes, könnyen feldolgozható, nehezen rothadó faanyagot biztosítottak, a belőle kinyerhető tannint (csersavat) pedig a bőripar használta bőrcserzésre [8].
Amerikai gesztenye őserdő Észak-Karolinában 1910-ben.
A gesztenye ősszel fontos élelmiszerforrássá vált a korai európai telepesek számára. Az amerikai gesztenye termését a kis méret de gazdag, zamatos íz jellemzi. A hagyományosan hálaadáskor és karácsonykor fogyasztott gesztenye emlékét az irodalom és dalok őrzik. A gesztenye nagy részét az erdőkben gyüjtötték, de kisebb ligeteket is telepítettek, hogy a növekvő városi lakosságot kiszolgálják. A gesztenye fontos táplálékforrást jelentett az állatállomány számára, a hegyvidéki gazdaságok számára pedig fontos bevételi forrást [8].
Amerikai gesztenyefa, fotó: Ten Eyck Dewitt barns, Paul Farm, NY
1904-ben kéregbetegséget okozó gombával fertőzött japán gesztenye fákat (Castanea crenata) ülettek a Long Islandi New Yorkban. Ennek következtében a milliárdos nagyságrendű észak-amerikai gesztenyefa állomány csaknem teljes egésze odaveszett, csak néhány észak-nyugati gesztenye liget menekült meg [7]. A kéregbetegség valószínűleg Amerika történelmének legnagyobb természeti katasztrófája volt, bár mára nagyrészt feledésbe merült. 40 év leforgása alatt közel 12 millió hektárnyi gesztenye erdő, 3-4 milliárd gesztenyefa pusztult el. Az amerikai gesztenyések pusztulása az 1929-ben kirobbant nagy gazdasági világválság idejére esett. Az 1920-as évek vége felé sok farmer hagyta el az Appalache-hegységet, mert a geszenyefák pusztulásával a gazdaságuk is odaveszett. Több millió ember költözött a korábban önellátó farmokról a nagyvárosokba, hogy munkát keressen. A farmergazdaságok mellett a fakitermelés és a bőripar is megsínylette a katasztrófát. Arról nincs információ, hogy a gesztenyevésznek mekkora szerepe volt a nagy gazdasági világválság elmélyülésében és az 1930-1938 időszakban volt nagy szárazsága kialakulásában, de elképzelhető, hogy erőstette a negatív folyamatokat [9].
A kéregbetegség következtében kihalt amerikai gesztenyés Virginiában.
Magyarország
Páll Miklós szerint a szelídgesztenyét már az ősember is ismerte hazánkban, mert elszenesedett fájtá megtalálták a bükki Hámori-, mai Anna-barlangban (páll 1954). Azonos véleményen van KonKolyné (2007) is, aki szerint a szelídgesztenye a neolitikum óta ismert csemege [12].
A néphagyomány szerint az 1300-as években Károly Róbert király öt szelídgesztenye-erdőt telepített Nagymarosra. Egy monda szerint pedig a gesztenye Magyarországon az 1400-as években, Mátyás idejében vált ismertté, Beatrix királyné hozta magával Itáliából. A palotában kedvelt csemegének számított, sütve és mézel ízesítve fogyasztották. Nagybányán a szelídgesztenye volt az a nemes gyümölcs, amellyel a város tanácsa az erdélyi fejedelmeknek és magasabb beosztású főuraknak igyekezett kedveskedni. A feljegyzések szerint a város ebből a ritka gyümölcsből ajándékozott 1642-ben I. Rákóczi György erdélyi fejedelemnek is [10].
A néprajzi leírások szerint az önmagától lehullott vagy póznákkal levert termést gereblyével, szénvonóforma eszközzel csomóba húzták és facsipesszel szedték össze. A gesztenyét zsákba rakva tüskés burkából bakancsos, csizmás lábbal kitaposták, vagy fakalapáccsal kiverték. Gyakran tüskés burkában homokkal lefedve hordókba rakva tartották el, s csak a felhasználás előtt verték ki a burkából. Sokáig elállt, ha „sörtés héjából” kivéve füstön megszárították, vagy rakásba hányva dióval fedték le. Egyes vidékeken a gesztenyét mint a szilvát megaszalták, s mikor enni akarták, vizet forraltak, és a gőz fölé helyezett hálóra rakták, ahol megereszkedett, s olyan lett, mintha frissen szedték volna [10].
Nagybakónak
Nagybakónakon a régészei lelőhelyek alapján római kori település is volt. A területet Tiberius császár idején, i.sz. I. század közepén hódították meg a rómaiak [4], ezért valószínű, hogy már akkor telepítettek gesztenyét a területen. Déli-hegy legidősebb fái a becsléseink szerint 300-350 évesek lehetnek, ami azt jelenti, hogy a török uralom végén ültették őket. A Zengővárkonyi gesztenyés fáit bizonyos források szerint a török hódítások során, a törökök elől menekülő magyarok telepítették, az is elképzelhető, hogy a nagybakónaki első gesztenyéseket is akkor ültették.
A Vértes északi előterében végzett vizsgálatok megerősítik a törökök betörése és a hazai famatuzsálemek közötti történelmi összeffüggés hipotézisét. Riezing Norbert az Élet és Tudomány 2018/48-as számában olvasható, famatuzsálemekről szóló cikke szerint a Vértesben található famatuzsálemek életkora is 300 év körül ingadozik, ami nem véletlen. A sűrűn elhelyezkedő települések a törökök betörésekor elnéptelenedtek, jelentős részük örökre megszűnt, ami nagyjából 300 éve történt, pontosan akkor, amikor a vizsgált famatuzsálemek fejlődni kezdtek.
Riezing Norbert szerint ezek a fák az akkori tájhasználatnak köszönhetően érhették meg az idős kort. Akkoriban ugyanis elterjedt volt az extenzív legeltetésen alapuló állattartás, amelynek a fás legelők kedveztek a legjobban, ahol a legeltetés mellett az ősszel hulló makkon vagy gesztenyén fel lehetett hízlalni a sertéseket a gesztenye pedig élelmet nyújtott az embereknek. A megmaradt famatuzsálemek jellemzően ilyen fás legelőkön kezdtek növekedni, ami abból is látszik, hogy az egymástól távol álló fákra jellemző terebélyes koronát növesztettek.
A Nagybakónakon található, illetve a közelmúltban sajnos kivágott idős, egymástól távol álló, terebélyes gesztenyefák is egykor fás legelőt alkottak, ahogy a Vértes fái, vagy a ma is megcsodálható, nagybakónak határábal található öröm-hegyi legelő tölgyei, amelyeket mára sűrű erdő vesz körül.
Források:
- [1] Wikipedia.org - gesztenye
- [2] The cultivation of Castanea sativa (Mill.) in Europe - M. Conedera, P. Krebs
- [3] Netfolk.blog.hu - Mi fán terem a szolid gesztenye?
- [4] Nagybakonak.hu - Nagybakónak és környéke az újkőkortól a népvándorlás koráig
- [5] Gesztenye - dr. Szentiványi Péter
- [6] Gesztenye, mandula, mogyoró - Mohácsy, Porpáczy, Maliga
- [7] The History of the Chestnut Tree
- [8] The most useful tree - Chestnut Hill Nursery, LLC.
- [9] How Chestnuts Intensified the Great Depression
- [10] A gesztenye története
- [11] Otvwoskuce, “Little Chestnut-Thrashing”
- [12] A szelídgesztenye kultuszának áttekintése és Magyarország legnagyobb szelídgesztenyéinek bemutatása - Takács Márton, Malatinszky Ákos