1.

A hegy lábánál
bíborra kent napsugár
hajnallábán áll.

Az űrhajó némán szállt le a kora reggeli, szélmentes időben. Legalábbis Moira egy apró koccanást, egy leheletnyi fuvallatot nem hallott a sötétített, duplán szigetelő védőplasztik mögül. Akár egy gyerek, mindkét kezét az üvegre nyomta. Ráncosak, aszottak voltak már, mint a fakéreg. Talán még az orrát is odanyomta volna a hűs felületnek, amikor senki nem látja. Maradék méltóságát megőrizve azonban csak állt ott, szálfaegyenesen, és visszanyelte a könnyeit is – ne tudják, mennyire irigyli azokat, akik most sétálnak ki a fehér testből, és lépnek át a hajóhoz tolt csatlakozórámpára. Boldog, szerencsés földiek, akik utánpótlást hoztak erre a sivár és vergődő bolygóra.

Moira mindig is úgy érezte, hogy az otthona csupán egy purgatórium, átmenet két világ között, a vezeklés színhelye. A Föld, vagy a holdi függőkertek, az lehet csak a valódi Paradicsom! Aki egész életét eltöltötte néhány modulnyi hidroponikus farmon és föld alá fúrt járatban, mesterséges völgyben, idős korára megelégeli a börtönt és a tehetetlenséget. Még a Sziklatemplom angyalhangú kántora szerint is csupán bűnbocsánatért robotol mind, aki leszületett erre a homokszín bolygóra, és a feloldozás eljő majd, hiszen a halál csupán egy ösvény a Mars és a Föld között. Aki jól dolgozik, arra újjászületés vár az élő bolygón.

A bámészkodók arrébb álltak, ki-ki ment a dolgára, csak Moira simított még egyszer végig az üvegfelületen, pont ott, ahová a hajótest sziluettje vetült. A hívója felberregett, és a kargépének képernyője figyelmeztette rá, hogy hamarosan fogadja a telepi orvos, megérkeztek a vizsgálati eredmények.

Lehívta a liftet, és megadta a mínusz hatodik szint kódját. Miközben végigsietett a járaton, és befordult az orvosi szárny folyosóira, jobb kezének ujjaival halványan érintette a megnyugtató, kék és zöld mintás csempéket. Szerette a rajtuk kanyargó növényindák és önmagukba gabalyodó folyondárok képeit, az erdőkre emlékeztették. Legalábbis azokra a holókra, amiket a fogyatkozó földi, érintetlen dzsungelekről megszerzett.

Davis doki leültette a kedvenc helyére, egy cserepes banánfa alá, ami esztétikai és légtisztító funkciója miatt kapott helyet az irodában. Az orvos szerette a trópusi növényeket, legalább annyira vágyott a Paradicsomba kerülni, mint a legtöbb született marsi pornyelő.

– Attól tartok, nincsenek jó híreim – tért egyenesen a tárgyra.

Moira félrebillentette a fejét, várta a diganózist. A végső szúrást öreg szívébe.

– A daganat mindkét emlőben erősen szóródott, valamint átterjedt a tüdőbe és fenyegeti az agyat is. Nagyon-nagyon sajnálom, Moira, de csupán lassítani tudom a folyamatot…

– A fejfájásaim? A zsibbadtság?

– Minden tünet ide vezet. Hamarosan jönnek a koncentrációs zavarok, kettős látás, melankólia, beszédproblémák…

Moira elmosolyodott. Szépek voltak a nevetőráncai, ősz haját kleopátra-fazonra nyíratta, szemkörnyékén mosolygós ráncok gyűltek egybe.

– Terraformáljuk a Marsot, kolonizáltuk a Holdat, önfenntartó, zárt rendsereket építünk, és egyre messzebb sodródó űrhajókat. Megtisztítottuk a Föld tengereit, klónoztuk a kihalt állatok 20%-át, de még mindig nem tudjuk gyógyítani a rákot!

Davis doki megvakarta kopaszodó tarkóját.

– Ez tragikus, elismerem.

– Inkább komikus. Nem az űr hidege vagy a végtelen tér győz le minket, hanem egy betegség zabál fel. Belülről.

Moira felnevetett. Olyan szorosan fogta a szék karfáját, hogy kidudorodtak vékonyka ujjainak bütykei. Davis felállt, és kotorászni kezdett a kihajthatós orvosi szekrényben.

– Itt vannak a pirulái, már előre megrendeltem őket a gyógyszergyárból – nyomta az asszony kezébe a két üvegcsét. – Amint jelentkezne ismét a fájdalom, vegyen be belőle egyet. Viszont jó, ha tudja, nem túl speciális a szer hatóköre, amint beveszi, minden érzékelést el fog nyomni vele.

Moira elvette.

– Mondja, mennyi… van még? Tudja, elrendezném az ügyeimet.

– Négy hónap. Talán hat. Sajnálom – tette az orvos a nő vállára mindkét kezét, mint aki ölelésre készül. szomorú kutyaszeme őszinte bánatot tükrözött.

Moira nem rendült meg. Számított már rá, és miközben elhagyta a folyosót, hogy a farmok felé vegye az irányt, még fel is sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Hamarosan véget ér a rabság, és bebocsátást nyer egy új világba, ahová valójában tartozik.

Minden élelmiszerfarmot a felszínen alakítottak ki, és ugyanazok a duplarétegű védőbúrák szűrték meg a fényt és a sugárzást, amiken keresztüljöttek a fogadócsarnokba érkezett földi űrhajósok. Odafentről nézve egész városnyi hálózatot alkottak a telt cipókra emlékeztető burkok és a felszíni villamos fedett járatai. Moira lánya, Lena a gabonaföldeken szorgoskodott, ahol vetésforgóban nőtt a napraforgó, a kukorica, a köles és a nagy szemű búza. Kiváltság volt ez, az egész telep élelmezésének negyedét alkották az itt beérő haszonnövények, belőlük készült a sárga kukoricaliszt, vagy a csillogó olaj.

Lena szőke volt, akárcsak az apja ifjúkorában, de meleg barna szemét az anyjától örökölte. Izmos lábai és széles válla alapján akár földi is lehetett volna.

– Legyőzted a tömegiszonyt, anya? – nyitott egy apró szúrással a lány, utalva ezzel az asszony egyre jobban elhatalmasodó emberundorára. Moira viszont nem volt kötekedős kedvében, sőt! Végignézett kemény arcú, életerős lányán, aki kezeslábasának felső részét lecsúsztatta a derekáig, és az ujjaknál megkötötte. Kontyba fogott hajából néhány szál az arcába hullt, nyakán verejték csillogott. Egy lelkes marsi munkás, aki keményen dolgozik a közösségért, beveti erejét az élelmezési hatékonyságért cserébe.

– Nem vitatkozni jöttem, Csillagom. Csak látni akartalak.

– Úgy beszélsz, mintha utazni készülnél – morogta Lena, majd homlokára csapott és nagyot fújtatott. – Csak nem megint a földi képzelgéseid miatt vagy ilyen szentimentális? Ezerszer megbeszéltük már!

– Szó sincs róla, én tényleg nem…

– Nincs pénzünk, se befolyásunk arra, hogy elhagyjuk a telepet! De ha lenne, akkor sem volna helyes, mert ez az otthonunk! Hát nem érted? Itt van ránk szükség! Mit csinálnál a Földön, mi hasznodat vennék?

– Segíthetnék a nemesítésben. Egész farmokat hoztam létre, miután elkészültek az első biomok.

– Jajj anya! Azt hiszed, a földieknek nincs elég emberük erre? Hogy nekik nincs meg ez a tudásuk? Mi csak hangyák vagyunk, érted? Elvégezzük a piszkos munkát, és amikor ez a bolygó is Paradicsommá válik, visszaadjuk a Földnek, mindig ez a vége! Az urak sohasem hagyják, hogy a prolik nyerjenek. Pornyelők vagyunk mind, akik nem akarnak éhen halni!

– Tudom, kicsim, tudom! De azért álmodozni csak szabad tán?

– Álmok! Ugyan, mire megyünk velük… – legyintett Lena, de hangjában már nyoma sem volt az előbbi felindulásnak. Elhalkuló, lemondó tónusa jelezte, hogy elengedi ezt a sokszor lezajlott vitát. Odament az anyjához, megölelte, megsimogatta puha haját, beszívta a krémillatot, ami Moira bőréből áradt. – Szeretlek, mert életre hívtál, és tisztellek azért, amit a közösségért tettél. De most nekem kell vigyáznom rád, és szeretném, ha megértenéd végre, anya: a Föld szarik ránk. Csak mi vagyunk itt, egymásnak – tárta szét a karját, végigmutatva az elnyúló napraforgókon, a távolabbi sorokban dolgozó munkásokon.

Moira megcsókolta a lánya arcát. Úgy sétált ki a körvillamos megállójába, hogy nem mondott semmit sem arról, mennyire nem ért egyet. Soha nem értett egyet a kiszolgáltatottsággal.

A Fészek, ahogy privát kis kabinját nevezte, már húsz lépésről érzékelte, hogy lakója hazafelé igyekszik. Mire Moira beütötte a nyitókódot, már aktiválta magát a holoszimuláció, és a falakon megjelent az előre beprogramozott erdei nyugalom. A hangszórókból Kobayashi Ken élőtermészet-dallamai búgtak: egymás után következett a Viharos délután a hegyekben és az Úgy sietek hozzád, miképpen a bambusz nő. Az asszony kedvencei voltak ezek a darabok, ötvöztél a minimalista, keleti fújós és ütőshangszereket azon természeti hangelemekkel, miket Moira soha nem hallhatott volna saját fülével. A zúgó vihar, az esőszagatta falevelek, egy bambuszerdő suhogása. Néha, amikor leült az ágyára, és egy párnát szorítva magához elmélázott az élet viharain, érezni vélte az eső utáni föld illatát, a növekvő fű aromáját. Ha elég erősen figyelt, bogárneszezés, bagolyhuhogás vagy szarvasbőgés hangjait is felfedezte néhány zeneműben. Ilyenkor behunyta szemét, elrepítette magát túlvilági, földi helyekre, és fiatal lányként olvadt be az ősvadon árnyai közé.

Kibuggyantak az első könnycseppek. Megindultak Kobayashi egyik hegyi zúgójával együtt, és ömlöttek a párnára, eláztatták a vásznat. Nem, nem hagyhatja, hogy így legyen vége! Hiszen megtette, amit elvártak tőle! Elvégezte a munkát, hozzátette a magáét ahhoz, hogy élő bolygóvá alakítsák a Marsot, utódot szült, tanította, hasznos polgárrá nevelte! Mi kellhet még? Mit adhatna még ő a telepnek, és neki miért nem adják meg, amire mindennél jobban vágyik? Látni a Földet, érezni a Földet, ez lenne az élet értelme, a jutalom!

Aznap, az estét jelentő órákban nem tudott elaludni. Ott lüktetett már a terv a fejében, és miután többször is megvizsgálta a dolgot, ledobta magáról a takarót. Felöltözött, akárcsak egy átlagos napon. Bepakolta vászonzsákjába a kedvenc holmijait: néhány adathordozót, rajtuk a kedvenc dallamaival, holóival, ősöreg filmjeivel, kedvenc versgyűjteményeivel. A Davis dokitól kapott bogyókat, látásjavító retinavédőt, vitaminokat, jeladót, jelfogót, lámpát és egy doboznyi szerszámkészletet. Úgy hagyta el a lakókörletet, mintha csak dolgára igyekezne valamelyik farm felé, szabványos kezeslábasban, védőbakanccsal. A mínusz első szinten, a hangároknál megkereste a kirakodáshoz használt szállítószalagot. Már üresen álltak rajta a konténerek, de még nem hajtották őket vissza a hajóba, lévén az éjszakai órák kellős közepén járt az idő. Felvett egyet a vészhelyzeti űrruhák közül, és bebújt az egyik kiürült konténer belsejébe. Remegett az izgalomtól, és fohászkodott, hogy a ruha légtartályai kitartsanak addig, amíg be nem rakodják őt a földi hajó gyomrába. A várakozásban és az izgalomban annyira kifáradt, hogy elszundított, és csak az ütemes rázkódás ébresztette fel. Elindult alatta a szalag, majd egyik oldalára elbillent, és rakodógépek segítségével megemelkedett az egész konténer. Amikor padlót ért, felsóhajtott, de nem pihenhetett meg, mert az egyre erősödő vibráció igénybe vette minden izmát, minden egyes idegszálát. A hajó felemelkedett. Lomhán, egyáltalán nem sietve.

Moira a konténer aljához préselődött, lélegeznie fájt. A feje zúgott, a szeme kidülledt, és kezdett elhomályosodni a látása. Kezével kitapogatta zsákjában a jeladót, de végül nem kapcsolta be, és nem kezdett bele a vészjelzésbe. Ki fogja bírni! Ki kell bírnia! Már azt hitte, szörnyethal a nyomástól, és az önző, rossz döntése miatt tán be sem engedik majd a Paradicsomba, amikor végre megszűnt a fájdalom, elernyedtek az izmok, ő pedig fokozatosan felemelkedett a konténer durva felületéről.

Lebegett. Akármerre fordult, akárhogyan csavargatta karját, lábát, egyre csak lebegett, mintha valami álomban élne. Ez hát a súlytalanság? Ez az édes, áldott megkönnyebbülés?

Felnevetett. Lehelete bepárásította az űrruha üvegét, de a párátlanító funkció azonnal bekapcsolt, és most már tisztán ki tudta venni a karjára csatolt értékelőpanelből, hogy hamarosan új légtartályra kell váltania. A szerszámkészletben kutatott, majd aprólékos munkával kicsavarozta a kívülről rázárt konténertetőt, aztán kilebegett a raktérbe. Százával álltak sorban a hasonló tárolók, mindegyiket pányvákkal rögzítették. A raktér nem volt légtelenítve, a kijelzők szerint belélegezhető, de kissé hideg levegő borítja el a teret. Levette hát az űrruhát, bár elég nehezen sikerült megszabadulnia tőle, mivel folyton ellebegett a heves mozdulatok hatására. Végül mégiscsak sikerült, és hamarosan felfedezte, hogy nincs miért aggódnia, a legénység mélyálomban fekszik ugyanebben a helyiségben, hat különálló tartályban. Senki nem fog tudni róla, hogy potyautas került a hajóra.

2.

Ma vadmeggyfámon
Vörös melírcsík csüng.
Ősz száll a tájon.

Hogy számon tartsa az időt, aprólékos hajónaplót vezetett a tabletjén. Feljegyzett mindent: közérzet, tünetek, bevett gyógyszermennyiség, elfogyasztott élelmiszer. A gondosan elcsomagolt vészhelyzeti tartalékokat dézsmálta. A raktérből ugyan nem tudott kiszabadulni, a legénységre szabott biometrikus érzékelőkkel nem boldogult, de nem is bánta. Lassan kialakította a maga életterét, egy csatlakozóponton keresztül elérte a hajó rendszerét, és megemelte néhány fokkal a hőmérsékletet. Nem túl melegre, mert azt olvasta, hogy a hideg segít feltartóztatni a sejtburjánzást. Betáplálta kedvenc szimulációit a hajóba, és hamarosan egész tölgyerdők, néha bambusztenger, máskor pedig tavaszi gyümölcsöskert árasztotta el a steril, fehér falakat. A levelek zizegtek, a szél lágyan fújta őket, a szimulált időben kivirágzott, megduzzadt, beért, majd lehullt minden gyümölcs. Énekeltek a fák.

Teltek a hónapok. Az örömökbe szaggató fájdalom vegyült. Moira reggelente nehezebben lélegzett, és már a doktortól kapott bogyók is jócskán leapadtak. Időnként sírógörcsöt kapott, máskor elfelejtett szavakat egy jól ismert verssorból. A hajó navigációs programja szerint hamarosan látótávolságba kerül a Föld.

Mi történik vele, ha még azelőtt meghal, hogy megpillanthatná? A fejfájásai már mindennapossá váltak, időnként olyannyira legyengült, hogy egész nap csak lebegett, mint egy tetszhalott. Épp egy ilyen alkalommal búgtak fel a mélyaltató tartályok, először a kapitányé, majd szép sorban, rang szerint a legénység többi tagjáé.

Lassú volt az ébredés. A kapitány fojtott nyögések közepette lebegett ki fekhelyéről, mögötte vízi hínárokként kalimpáltak a testét addig megtartó szíjak. Negyvenes nő volt, kissé idősebb, mint Lena, de fegyelmezett arcvonásai szolidabbnak tűntek.

– Engedély nélküli utas, ha jól sejtem – mondta köszönés helyett. Moira ebből azt szűrte le, nem ő az első, aki ilyen formában hagyja el a bolygót, ezért csak bólintott.

– Hogy érzi magát? – faggatózott.

– ezt inkább nekem kellene kérdeznem. Nem fest valami jól, öreglány – válaszolta a nő.

Rátenyerelt az érzékelőkre, belenézett a retinaszkennerbe, és a hónapok óta zárva lévő ajtó elhúzódott. Hamarosan lassú forgásba kezdett a hajó, és a gravitáció, mint egy imbolygó csónak, edzeni kezdte az izmokat és a gyomrokat egyaránt.

A nő, névre gyártott felvarrója szerint Kristina Wertheim repülő százados asszony sorra segítette a legénységet, hogy a lehető leghamarabb átálljanak alacsony gravitációra, és felkészüljenek a fékezésre. Négy hónap telt el.

Az ötödikben már bolygó körüli pályára álltak, és alig tudták Moirát elvonszolni a két nagy, karvastagságnyi ablak egyikétől. Naphosszat csak a kékeszöld, fehér felhők pöttyözte bolygót bámulta. Sorra vizsgálta az óceánokat, a hegyláncokat, a ciklonok körkörök vonulását. Orrát hozzányomta az üveghez, akár egy gyermek, tenyerével a felületet simogatta, magában motyogott. Időnként elkapta egy-egy köhögőroham, ilyenkor zsebkendőt szorított fulladozó szája elé, és letörölte a véres slejmet ajkairól.

Leszállás előtt Kristina egy pótülésbe szíjazta, óvatosan feladta rá a szkafander sisakját. Lágy hangon bíztatta, de Moira szótlanná vált, csak bólintani vagy fejet ingatni volt képes. Eltorlaszolták torkát a halálos, burjánzó sejtek. Testét megfeszítette, a szék karfáját megszorította, ahogy a nyomás elviselhetetlenségig fokozódott. Az ablakon át már nem a kék óceánok, a világos fellegek, hanem tűzcsóva narancssárgája lobogott. Alászáll hát a Pokolba a Paradicsom helyett? Nem, még nem! Még egy kis időt adj, Istenem! – gondolta, de már közeledett az álom ideje, az öntudatlanság óceánja elnyelte őt.

3.

Madarak egy fán:
ugráló hangjegyek
ágak kottáján.

A gyengélkedő ablaka előtt felrikoltott egy madár. Különös hang volt, ismerős és mégis új. Kinyitotta a szemét, de fájt a látás, fájt, hogy koncentrálnia kell. Hamarosan emberek jöttek, telenyomták stimulánsokkal, szemcseppet adagoltak a megszürkült pupillákra.

– Hogy érzi magát? – szólt egy hang.

– Rosszabbul már nem is lehetnék – válaszolta, miközben mosolyra húzódott a szája.

– Van valami, amit megtehetünk Önért?

Férfi volt, fiatal és erős. Olyan zömökféle.

– Ez már a Föld?

– Igen, asszonyom. Az Ebenhorn Űrközpontban van. Én Peter vagyok, katonai orvos.

– Melyik ország?

– Svájc, asszonyom.

Moira felült az ágyban. A gerince sajgott, a tüdeje sípolt.

– Mondja, Peter, vannak itt fák?

A férfi hallgatott egy darabig, majd pötyögött valamit a tabletjén. Hamarosan két fehér köpenyes alak jelent meg az ajtóban, és egy elektromos székbe emelték Moirát.

– Talán egy séta mindannyiunknak jót fog tenni – javasolta Peter.

Moira lelke felderült. Képtelen volt hangokkal, vagy gesztusokkal kifejezni, amit érzett, de szemének csillogása egyértelmű jele volt annak, hogy a séta kedvére való ajánlat. Peter átvette a szék irányítását a tabletjével, és úgy vezérelte, hogy végig egymás mellett haladhassanak. Felnyílt egy ajtó.

A napfény végignyalta Moira aszott bőrét, cserzett ajkait. Lágyan megsimította szürke haját. Víz illatát hozta a szél. Márvánnyal bevont ösvényen haladtak. Amerre csak nézett, mindenütt platánok, juharfák, kőrisek nyújtóztak az ég felé.

– Ősz van, ilyenkor a legszebb ez a kis park. Ide járunk, tudja, lazítani. Van itt egy felvonó, a kilátóba visz. Érdekli?

Moira helyeslően nyögött egyet. Képtelen volt a beszédre. Zsibbadtak a lábai, nem érezte a mellét, nehezen kapott levegőt.

Az üvegből készült lift magasra vitte őket, egészen a fák fölé. A távolban felcsillant egy széles tó vize. Kéken fodrozódtak a hullámok. Moira keze megremegett. Szeretett volna mondani valamit, de csak gurgulászó hangfoszlányok törtek fel a torkából. Peter lehajolt hozzá, óvatosan az asszony kezébe fektette a tabletjét, ujjait ráhajtotta a kezelőfelületre, hogy az asszony kommunikálhasson vele, ha szeretne. De ő nem kezdett hálálkodni és nem is kért semmit. Csak a fákat csodálta, és a szelet, a tó fölé magasodó halvány hegyláncokat, ahogy a testes felhők hasa rájuk ül. Moira boldog volt.

A vicces juharok ezernyi színben pompáztak, halvány sárgától a tűzvörösig. A tó felől fújó szellő meglebegtette kis, legyezővégű leveleiket, amelyek egymáshoz ütődtek, és dallamokat komponáltak. A zord tölgyek sárguló levelei komoran hulltak alá, amíg a szél fel nem kapta és arrébb nem vitte őket. A nemes gesztenyék rozsdásodott, a távoli fenyők viszont hol ezüstösen, hol méregzölden csillantak meg, ha a nap rájuk vetette fényét.

Moira csak mosolygott csontvázzá aszott arcából az álombéli világra. Szólni már nem bírt, kín volt minden levegővétel. Egyre csak Kobayashi Ken dallamait hallgatta, élőben a fáktól. Dicsérték a mestert, vagy a mester dicsérte őket? Ki tudja már. Feltörtek az emlékezet kútjából az ismerős dallamok, megnyugtatóan bizalmasan énekeltek neki a fák.

Amíg el nem érkezett végre az utolsó szívdobbanás.